Mi is az az achalasia?!
(Saját tapasztalat alapján)
Az achalasia egy elég rossz szándékú betegség. Orvosi szóval a nyelőcső motilitás zavara. Annyira ritka, hogy 100.000 emberből 1 embert talál meg. Keveset lehet tudni az okáról, de ami a legrosszabb benne, hogy GYÓGYÍTHATATLAN!
Az egész arról szól, hogy a nyelőcső, a gyomorszáj betegsége miatt (mások szerint a nyelőcső gyulladásos betegsége miatt), nem képes továbbítani az ételt, és később már az italt sem. Ez a folyamat fokozatosan romlik, egyre jobban és jobban... Míg nem annyira elakad a sok falat, hogy ott "tanyázik" a nyelőcsőben, ami szépen lassan elkezd tágulni... Míg nem annyira, kitágul, hogy csak KOMOLY műtéti beavatkozással lehet segíteni rajta...
Ez nálam úgy zajlott, hogy éppen egy wellnes hétvégén voltunk, gondolhatjátok... rengeteg fincsi kaja és jobbnál jobb SÜTIK voltak (ezt csak azért hangsúlyozom ki, mert rettenetesen édesszájú vagyok :D ) Az egyik kedvencemet szerettem volna ebédelni, marhapörkölt volt. Na hát gondoltam MAJD ÉN milyen jól fogok lakni... Hát... Leültünk enni, a második falatnál éreztem, hogy valami nem stimmel... Megakadt a falat.. De hát mit gondol az ember, szoktunk félrenyelni, hát ittam rá és jobb is lett! Tovább ettem, mikor észrevettem megint újabb pár falat után, hogy megint félrement, hát megint ittam... megint jobb lett! Na hát ez ment az egész étkezés közben, minden 4-5.-ik falat után, innom kellett... felmentünk a szobánkba... nem éreztem semmit... gondoltam elmúlt, csak félrenyeltem. Hazajöttünk, egyenlőre panaszmentes voltam, majd újra előjött pár napra rá... és kezdődött minden előröl, mint ami a szállodába ment... de hát megint nem gondoltunk rosszra... gondoltam, "én vagyok a béna és nem tudok odafigyelve enni" :))))
Eltelt pár hónap így, hol panaszmentesen, hol nem... Aztán jött egy időszak, mikor felerősödött a dolog... Éreztem, hogy már nem csak párszor akad meg, nem csak a 4-5.-ik falatnál, hanem MINDEN egyes falatnál, akkor már hiába próbáltam rá inni, már a folyadék sem segített a továbbításban. A körülöttem élők nagyon megijedtek, hogy mi van velem... Szépen lassan rájöttem, hogy van egy technika, ami "segít", hogy lemenjen az étel.. Mindig nagyon kihúztam magam, vagy épp felálltam és sétáltam, majd úgy mondd "belülről" próbáltam leerőszakolni minden egyes falatot... Ilyenkor maximum fél perc után lement mindig minden falat. Itt még egy ideig tűrtem, mert milyen az ember... ha baj van nem megy orvoshoz, mert benne van a félsz... Hát bennem is bennem volt...
Eltelt még pár hónap, míg oda jutottam, hogy ha már csak folyadékot akartam volna inni, már az sem ment le... Nem még, ha szilárdat szerettem volna... Rá kellett szokjak a pépes étrendre... főzelékeket ettem és leveseket, olyan ételeket, amik nem voltak "tapadósak"... Tehát mivel nem ment le semmi , amit szerettem volna, így egyértelmű, hogy visszajött minden étel/folyadék. Legtöbbször nem is maga az étel, vagy ital, hanem úgynevezett "habos köpés" jött fel mindig, de volt, hogy fehér darabos kajaszerű valami jött fel... (gondolom az az előtti étel lehetett?!) De ezzel nincs vége... Jött még mellé a fogyás..alapból nem voltam egy nagy ember, világ életemben 45-46 kg voltam... Majd lefogytam 39 kg-ra... Konkrétan, ha tükörbe kellett nézzek, elsírtam magam a látványtól... Úgyhogy kerültem a tükröket amikor csak tehettem... Az xs/s-es méretem után xxs-es ruhákat kellett vegyek, mert minden nagy volt rám..
Nem sokkal ezekre jött még tünet, az alvással lettek problémáim... ugyanis, hogyha vízszintesbe szerettem volna aludni, mint minden "normális" ember, minden este/éjjel azzal keltem fel, hogy az a habos köpés, vagy az étel visszajött... minden éjszaka kb 10-15x és fél óra, olykor 1 óra (vagy több..) volt mire vissza tudtam aludni.. épp, hogy visszaaludtam, majd kelhettem fel még egyszer... (ördögi kör) volt olyan, hogy egy éjszaka 20 percenként keltem fel... a legkellemetlenebb az volt, mikor ki is folyt.. párnára, a hajamra vagy csak éppen a lepedőre... és akkor hajnalok hajnalán hajmosás, lepedőváltás vagy párna huzat cserélés... gondolhatjátok milyen jó lehetett.. főleg a kedves páromnak mellettem aludni.. habár nem panaszkodott :D (de hát mert miért is tette volna..) a végére már úgy megszokta, hogy volt, hogy fel sem kelt rá.. :S:D Egy időben olvastam itt, hogy megemelt párnával kell aludni... az segít.. eleinte segített is.. majd később már ez sem volt elég... pedig már 6 párnával aludtam magam alatt, ülő pozícióban..
DE.. ha ez sem lenne elég.. odáig fajult a dolog (igen..én voltam buta, hogy nem mentem el orvoshoz hamarabb...de hiába könyörgött nekem bárki, nem voltam hajlandó elmenni a félelem miatt...fogorvoshoz is már a legutolsó pillanatban megyek el csak...) szóval oda jutottam, hogy elsőnek csak esténként, mikor elaludtam, arra keltem, hogy úgy köhögök, mint aki gyerekkora óta cigizik... pedig soha nem dohányoztam, egész életemben sportoltam, mozogtam és a mai napig nagy mozgásigényem van! Ez meg ugye annak tudható be, hogy éjszaka, míg feküdtem és "tanyázott" bennem az a sok sok étel, SZÓ SZERINT letüdőztem a bennem lévő tartalmat... ami szintén nem tett jót... pár napra rá, már nem csak éjszakánként, hanem nappal is ugyanúgy köhögtem... többször megkaptam pár kedves idegen embertől, akik nem ismertek jól, hogy le kellene állnom a dohányzással :D:D igazán jól esik ilyenkor az embernek, mert én például soha nem beszéltem szívesen a betegségemről és a mai napig sem szeretek... na hát itt most már teljesen megelégelte párom a dolgot, aki "ellökdösött" szépen az orvoshoz, mert már nem volt normális... itt már én is beláttam, hogy nincs más választásom.. kész csontváz voltam, levert, erőtlen, elkezdett hullani a hajam a vízhiány miatt és még mesélhetném...
Erre elkezdtem utána nézni a neten.. (persze már előtte is elkezdtem néha, de nem sok sikerrel, mert nem tudtam magamban megfogalmazni pontosan, hogy mire is keressek rá..a mai napig nehéz beszélni róla másnak..megfogalmazhatatlan számomra, amit át kellett/kell éljek) Rátaláltam a refluxra, ami lényegében eléggé hasonlít az achalasiara, csak ott épp nincs semmiféle habos köpés, ott visszafolyó gyomorsavról beszélünk, ami közös benne a mellkas mögötti (szegycsont és környéki) szorító fájdalom.. De csak ezt találtam az interneten, így hát azonnal telefonáltam a sógornőmnek, aki a Vásárhelyi Sürgősségin dolgozik, hogy keressen nekem valami orvost, mert protekció nélkül KÉPTELENSÉG bejutni... Azonnal intézkedett, másnapra várt itt Szegeden a II-es kórházban Dr. Börcsök Éva, aki egy nagyon tündibündi doktornő. Köszönök szépen neki mindent, nagyon-nagyon hálás vagyok!
Rögtön elkezdett intézkedni nekem, láttam rajta, hogy igenis érdekli, hogy mi a bajom.. és segíteni szeretne... SEGÍTETT IS! Kikérdeztek a sürgősségin, ahol Ő dolgozik.. És azonnal intézett nekem egy hasi ultrahangot, elmentünk édesanyámmal, amin nem találtak semmiféle elváltozást. (hála.. :D ) Visszamentünk...Levettek tőlem rengeteg vért.. majd mondta, hogy akkor holnapra tud nekem intézni, egy gyomortükrözést, mert csak másnap volt bent az orvos, aki ezzel foglalkozik.. Mondta, hogy otthon már ne egyek este 7-8 után semmit.. megfogadtam a tanácsát, nem is ettem semmit...hazamentünk, másnap reggel újra ott, gyomortükrözés... hát ez még egy "csodálatos" emlék... a lehető legrosszabb dolog, az egész betegség után, amit át kellett éljek! Ez úgy nézett ki, hogy bementem, felfeküdtem az asztalra az oldalamra, a fejemet lefelé tartva...berakták azt a valamit, hogy ne harapjak a kamerára vagy a nyelvemre... :D Szólt a doktornő, hogy pár pillanat az egész, nem vészes ki lehet bírni.. na hát megkönnyebbültem, hogy akkor biztos túl lehet élni, de azért remegtem a félelemtől, szóvá is tették, nyugtatgattak ott, simogattak... igazán jól esett a törődés akkor.. :) na hát elkezdődött, dugta lefelé a kamerát a torkomban...jöttek az öklendezések...dugta lentebb.. mondhatjuk, hogy "sugárban" hánytam ki a nyelőcsőnél megragadt tartalmamat...de nem láttam a tegnapi vagy azelőtti ebédem vagy vacsorám, (fújj..) csak fehér darabokat.. Elképesztően fájt! Szakadt már le majdnem a fülem egyszer kiskoromban, de ez még annál jobban is fájt! Nem tudok hasonló fájdalmat leírni. Tényleg nagyon- nagyon fájt! Ledugták a kamerát, és felfújtak levegővel. Úgy éreztem, a hasam szét akar robbanni.. :((( ez a mai napig elszomorít, nem szeretném többször átélni. (de valószínűleg, nagy szerencsémre, nem válhatunk el örökre..) Addig míg bent voltam, tartottam a derekam és nem kezdtem el sírni, de mikor kiléptem az ajtón és leültem az ajtó melletti székre nagybátyám mellé, azonnal elszakadt a cérna és mondtam, neki, hogy nagyon fájt és még mindig fáj... (gondolom akkor már csak a tudat, hogy mit műveltek velem, már csak lelkileg fájhatott, de az még a mai napig..)
Visszakísért a doktornő a másik váróba, majd mondta, hogy felállították a diagnózist. Szerencsére sikerült kideríteni mi áll a dolog mögött, de kell még egy vizsgálat, hogy biztosra menjenek... 10 perc múlva hozta a beutalót, egy nyelés röntgenre... hát elmentünk. Ez abból állt, hogy meg kellett igyak egy nagyon rossz festék ízű kontrasztanyagot és mellé vizet... közben megcsinálták a felvételt persze :) itatta velem a röntgenes doki a kontrasztanyagot, majd a vizet... csak annyit hallottam, hogy MÉG MÉG MÉG... én meg már rászóltam, hogy jóó de nem bírom olyan gyorsan... aztán visszaszólt, hogy látja :D vicces volt, jót nevettünk, fiatal volt Ő is, mint Én.. "Vége, leszállhatsz a gépről" hát úgy is tettem, és egyből mondta, hogy igen, ez bizony ACHALASIA, de szerencsém van, mert még a kezdeti fázisban van, és kiküszöbölhető... mondta, hogy annyit lát, hogy elég lassan, nagyon kis helyen távozik a gyomorba a víz és a kontrasztanyag. Visszamentünk a doktornőhöz, aki azonnal adott egy beutalót, a Belgyógyászati Klinikára Dr. Rosztóczky András adjunktus úrhoz.
Elmentem hozzá, ez karácsony előtt volt kb. egy héttel. Az adjunktus úr azzal fogadott, hogy lóval jöttem?! :D Én meg csak néztem, hogy most akkor mivan?! Jó helyen járok?! :D Erre mondja, hogy szép a csizmám (tél volt). aztán vettem a poént :D Mondta, hogy két választásom lesz egy vizsgálat elvégzése után, vagy úgy nevezett tágításon/ballonozáson veszek részt, ami (az ő elmondása szerint az 5-6.-ik tágítás után elérjük a kívánt eredményt..de erről majd a későbbiekben olvashatsz.) vagy meg műtetem magam. Szóval szükség volt egy 24 órás PH vizsgálatra, ami abból áll, hogy ledugnak az orromon egy csövet, ami 24 órán keresztül ott van és méri a PH értéket... De mondta, hogy "legközelebb karácsonykor tudok befeküdni, szóval akkor maradjunk abban, hogy most adok egy kis szabad lábat az ünnepek miatt és majd visszajön hozzám az Alexandra Január elején..." HATALMAS MEGKÖNNYEBBÜLT MOSOLLYAL az arcomon megköszöntem szépen és a már előre összecsomagolt cuccaimmal, nagy boldogsággal hazaballagtam, az egész családot felhívva, hogy várjanak haza :DD
Eltelt az idő, menni kellett, hát Február elején a megbeszéltek alapján elmentem, majd a betegfelvételi pultnál a "kedves" hölgyek elküldtek, hogy ez itt nem így megy, legközelebb március végére tudnak időpontot adni... Anyával kikerekedett szemekkel néztünk rájuk, hogy akkor most mi?! Még sem lehet véget vetni ilyen könnyen ennek az egésznek?! Kérdeztük, hogy legalább lehet beszélni a doktor úrral?! Erre ők rákontrázták, hogy a doktor úr elfoglalt, menjünk szépen haza... Akkor így megköszöntem, végül is csak egy szimpla megfázás miatt kerestem fel az orvost :) Hát hazamentünk... Nem sokkal ezelőtt jóba lettem egy nagyon nagyon fiatal achalasias kislánnyal és az anyukájával. Nádasdi Laura és Rein Henrietta. Imádom őket, Heni, mintha második anyám lenne, Lau pedig a húgom :)) Tartottuk és azóta is tartjuk egymásban a lelket, de sajnos csak telefonon, mert ők tőlem több, mint 100 km-re laknak sajnos, Budapesten... :(( Beszélgettünk Henivel, hogy nem hiszem el, hogy csak így elküldtek, erre belinkelt nekem egy cikket, hogy egy szegedi orvos lett az év orvosa, megnyerte az astellas díjat. (Dr. Paszt Attila) De mivel?! Megmentette egy achalasias lány "életét"... azonnal felkerestem a lányt és az orvost. Az orvossal hamarabb felvettem a kapcsolatot, így hát rögtön időpontot is kértem. Egy hétre rá kaptam is. (Azóta természetesen a lánnyal is felvettem a kapcsolatot)
Elmentem a doktorhoz, majd mondta, hogy először szükség van egy vizsgálatra, keressem fel a szomszéd belgyógyászaton Dr. Rosztóczky Andrást... húúúha, akadályt láttam a szemem előtt... így kell élnem még kitudja hány hónapon át?! DE, ezúttal kaptam beutalót hozzá! Ahogy kiléptem a sebészeti klinikáról, azonnal átballagtam Rosztóczky doktor úrhoz. Szerencsével! :) (február hónapot írtunk) Már megint nagyon jó fej volt, mondta, hogy miért nem mentem vissza hozzá januárban.. hát elmondtam a sztorit... egyből elkezdett nekem intézkedni, mert ezt a vizsgálatot csak ő tudta megcsinálni, Manometria a neve. Mondta az asszisztensének, hogy nézze meg a naptárban, mikor ér rá legközelebb...mondta, hogy jövőhét..de jajj addig nem tudunk várni.. elveszi a naptárat, nézi-nézi.. egyszer csak rám néz, mosolyog és megszólal, HOLNAP?! Én megdöbbent arccal remegő hangon visszakérdeztem: "Hoo-olnap?!" Teljesen berezeltem, de rábólintottam.. (nem is tudtam volna mást csinálni) Másnap akkor vissza hozzá, odaértem az ajtó elé.. REMEGTEM, teljesen ideges voltam, izzadt a tenyerem is.. ugyanis felkészített előtte nap, hogy kellemetlen lesz, nem fog fájni, de öklendezni és valószínűleg hányni is fogok... Lefeküdtem, vinnem kellett váltóruhát, ha véletlen lehánynám magam... felvettem a ruhát, amit vittem, de nem is volt rá szükségem... hála :)) Igaz eléggé kellemetlen volt, úgy zajlott, hogy az ORROMON keresztül ledugtak egy kis kamerát (csövet), amit centinként húztak fel, és közben vizet csepegtettek beleém, hogy érzékeljék a nyomást... Többször öklendeztem, mikor húzta kijjebb és kijjebb az asszisztens a csövet, piszkálta a nyelőcsövemet is, és mikor nagyobb nyomás volt jött volna vissza minden... DE, nem volt olyan kellemetlen, mint a gyomortükrözés, akármennyire is hasonlít az eljárás..nem hánytam, sőt, kifejezetten élveztem, feltudtam egy ideig sorolni a doktor úr összes polcán tartott könyvét. És folyton néztük egymást az asszisztenssel (nő volt), aki rendkívül aranyos volt, simogatta a kezem közbe, kacsintott és mosolygott rám. :))) Ja és az egész vizsgálat alatt egy hatalmas csapat tanuló hallgató nézett végig, ahogy ott szenvedek. 2 lány pont rám látott és folyton nézték, hogy bírom, mert ugye közben azért öklendeztem.. Már gondolkodtam, hogy szólok, hogy lécci ne engem sasoljatok, hanem a monitort, mert tuti visszakérdez majd a doktorúr, akkor meg pisloghattok majd. :D
Vége lett a vizsgálatnak, a doktor úr mondta, hogy most már fix az achalasia, kimutatott mindent, kész az összes eredmény, még az achalasia típusát is megállapította. (klasszikus achalasia cardia) majd visszairányított Dr. Paszt Attilához, a műtét céljával. Hát március 10.-én kértem időpontot, 14.-én reggel 8:00-ra várt az ambulanciájára. Azonnal vette elő a naptárat, a műtét időpont kitűzése miatt, majd megszólalt, hogy április 2, és akkor 1.-én kell befeküdni majd jópofán mondta, hogy ez nem csak egy tréfa! (hát igen sajnos :DDD) hozzátette SENKINEK nem szokott ilyen hamar időpontot adni, mindig 1,5-2 hónapra rá kapnak műtét időpontot a betegei. Akkor elküldött egy csomó vizsgálatra, ami a műtéthez volt szükséges, hétfőn háziorvos, beutaló kérés, kedden EKG, szerdán vértétel és röntgen, csütörtökön és pénteken háziorvos újra... 31.-én hétfőn nagy szomorral, elkezdtem bepakolni a ruháimat az utazóba :( 1.-én reggel 8:00-kor a sebészeten voltam, hogy akkor másnap műtenek. A doktor úr, szólt, hogy csúszik a program, menjek haza és jöjjek vissza másnap délután, mert 3.-ra kellett rakni a műtétem. Valamilyen szinten jól esett, mert csak hazamehettem, másrészt nem, mert valamilyen szinten meg felkészültem már lelkileg. Másnap újra ott. Várni kellett sokat, hogy ágyat kapjak, majd megkaptam a kis ágyam... kipakolgattam, majd csak ültem, és néztem ki bánatosan az ablakon, egyedül voltam és nagyon szomorú lettem. Az ágyak akkorák voltak, hogy csak lógtak le a lábaim, mint egy kislánynak. Bejött a doktor úr, rám nézett és azonnal megkérdezte, hogy Mi a baj Alexandra? A sírás kerülgetett, úgyhogy nem tudtam sokat szólni.. haza akartam menni... megkérdeztem, hogy doktor úr, tényleg muszáj itt lennem egész estig?! Erre mosolyog, és annyit mondd, hogy menjen, nézzem szét a városban, vásároljon, vagy csináljon csajos dolgokat :D Megörültem, majd hazamentem egyből :) Este 8:00-ra vissza kellett menjek. Hát katasztrofálisan rossz érzés volt ott aludni egyedül, a párom nélkül, egyetlen vigaszom a tőle kapott plüss Micimackóm volt. Hát nagy nehezen elaludtam. Minden hajnalban keltettek minket a nővérkék, láz és vérnyomásmérés, tisztálkodás. Visszaaludtam nagy nehezen, fél 9 fele arra ébredtem, hogy a mellettem fekvő nénit fektetik a műtős kocsira, és csak mosolyogva integet nekem. Hozzá teszem, a néni ÖRÜLT, annak, hogy megműtik. Nem láttam még ilyet, de aranyos volt! :)))
Elérkezett az idő, fél 10. Bejött az én hintóm is. Hangzott a kérdés: Nagy Alexandra?! Átjárta az agyamat, hogy még nem késő megszökni.. vagy azt mondani, hogy nem, nem én vagyok :D De hát akkor nem "szabadulok meg" a betegségtől.. Anyaszült meztelenre kellett vetkőznöm, majd felfeküdnöm a kocsira, ami olyan magas volt, hogy kész tornamutatvánnyal lehetett csak felvarázsolnod magad rá. Betakart a hordozó egy zöld gumilepedővel. Hát elindultunk. Letolt a műtőbe, egy ideig még várnom kellett. Lent rendkívül hideg van. Fáztam is eléggé azzal az egy kis lepedővel rajtam. Odajött egy nő, a mai napig nem tudom, hogy ki volt. Mert nem volt sem asszisztens a műtétem közben, nem volt köze a műtétemhez, mégis tudta mi van velem... Megkérdezte, hogy jól érzem-e magam, mondtam, hogy amennyire ilyenkor jól lehet persze. Majd kérdezte, hogy-hogy voltak a tüneteim. Elmondtam, majd mondta, hogy jajj istenem, nagyon sajnálja és adott a homlokomra egy puszit. Majd azt mondta, hogy most már minden rendben lesz és elment. Vártam még 5 percet, majd bentebb toltak, még jobban elkezdtem remegni, már nem csak azért mert fáztam, hanem a félelemtől is. Az egyik asszisztens kijött, Ő is nagyon kedves volt. Megkérdezte, hogy hozzon-e még egy lepedőt, mert látja, hogy remegek. Elfogadtam, attól jobb is lett egy kicsit. :) Eltelt még egy 5 perc és betoltak a műtő terembe. Átrakott a hordozó a műtőasztalra, majd elkezdtek szépen leszíjazni. Elgondolkodtam, hogy ez feltétlenül szükséges?! De hát, ha ez az eljárás... Majd elkezdett hozzám beszélni egy altatós asszisztens, aki beadta az altatót, hogy jól vagyok-e?! Mondtam, hogy igen, csak izgulok. Mondta, hogy most beadja az altatót, amitől elalszok egy kis időre. Gondoljak valami szépre. Na hát elsőnek azt sem tudtam mire gondoljak, majd elkezdtem sorolni neveket magamban, Zoli,Zoli (párom) Zéró, Zéró (cicám) Prücsi,Prücsi (kutyám)... ahogy elkezdtem sorolni a neveket, éreztem, hogy a bal kezembe, amelyikbe az injekciót kaptam, elkezdett bizseregve zsibbadni, majd jött egyre fentebb, egészen a nyakamig aztán már az egész fejem, pislogtam még nehezen 3-at, néztem a fejem feletti műtős lámpát, erre BUMM, elaludtam.
Ezek után elég sok minden kiesett. Ugye műtét után ébresztgetik az embert, meg beszélnek hozzá, hogy jól van-e?! Na hát nekem ilyen emlékem nincs is. Pont bejött hozzám párom dél körül, azt mondták az ápolók, hogy most toltak vissza 15 perce a műtőből. Annyi emlékem van, hogy ott van előttem Anya és Zoli és kérdezgetnek, hogy hogy érzem magam, én meg csak kábán annyit tudok nekik mondani, hogy FÁJ, FÁJ, FÁJ.. mert más nem jött ki a számon, pedig belül éreztem, hogy akarok velük beszélgetni, de nem tudtam mást mondani. Azt mondták, hogy jó akkor hagynak pihenni. megpusziltak mindketten és elmentek. Szerettem volna mondani, hogy maradjanak, de nem tudtam... elköszönni sem. Annyit láttam, hogy kifordulnak a teremből, majd egyből vissza is aludtam. Mikor felkeltem, késő délután Zoli nem sokkal utána visszajött hozzám, majd mondta, hogy Ő már anya előtt itt ült mellettem vagy 20 percet, mert nem mert felkelteni. De egyszer kinyitottam a szemem és ránéztem, mosolyogtam, majd visszaaludtam. Én erre sem emlékszem. :( :) Ekkor már tudtunk beszélgetni normálisan, de nem tudtam megmozdulni, mert akkor mindenem fájt. Aznap egész nap infúzión voltam és még az azt követő napokban is... Nagyon sokat kaptam belőle. Hajnalban, mint már meséltem keltettek a nővérkék. Beadták a véralvadásgátlókat injekciókat is. Nekem mindig nagyon fájt, mert ezt a hasba adják, úgy, hogy összefogják a bőrt a hájjal és abba szúrják. Na hát nekem nem volt mit összefogni a bőrön kívül. Emlékszem a műtét utáni első hajnalban felkeltettek, hogy akkor mosakodás. Mivel magamtól nem tudtam felkelni, a nővérkék segítettek nekem, hatalmas fájdalom volt, az egyik tartott, a másik pedig lemosdatott, mert annyira gyenge voltam, hogy nem bírtam magamtól állni. Itt már 37-38 kg voltam. Az amelyik fogott közben puszilgatott, meg mondta, hogy nincsen semmi baj, nagyon kedvesek voltak! Rám adtak egy förtelmes zsákból készült hálóinget, amin ráadásul alig volt gomb és teljesen ki volt belőle mindenem... Visszafektettek nagy nehezen az ágyra, majd nem sokkal utána visszaaludtam. Másnap reggel jött egy gyógytornász, aki megtornásztatott, és megmutatta a technikát, hogy hogy tudok felkelni úgy az ágyból, hogy annyira ne fájjon. Mondta, hogy az lehetetlen, hogy nem fog fájni, maximum úgy tudjon megoldani, hogy kevésbé...
A műtétet követő 3 napban nem kaptam se inni, se enni. Csak infúzióra voltam kötve végig. Egyszer bejött egy nővérke és megkérdezte, hogy kérek még valamit?! Erre mondtam, hogy persze, egy pizza jól jönne. Majd mosolyogva rám nézett, rámutatott az infúzióra, ami épp csöpögött belém és azt mondta: "Ott a pizzád a fejed fölött" :DD Jót nevetett mindenki a teremben. Jól kifogtam a szobát, mert nagyon-nagyon jó fej emberekkel kerültem össze. Mindig nevettünk mindenen vagy épp egymáson. Kinevettünk egymás fájdalmát, így egy kicsit könnyebb volt elviselni azt. :) A mai napig tartom velük is a kapcsolatot! :)
Minden reggel volt vizit, bejöttek az orvosok, megkérdezték, hogy jól vagyok-e. Majd mondták többször, hogy jó lenne megsétáltatni a kis mackómat. :D
Aztán eljött a 4. nap. Szóltak, hogy menjek le nyelés röntgenre, ha meg van az eredmény és minden jó. kevesebb infúzió és ihatok egy fél pohár vizet. Viharoztam is lefelé, pont bent volt velem Zoli, szóval lekísért. Nagy nehezen beszólítottak. Rendkívül bunkó természetű nő volt lent... Innom kellett megint kontrasztanyagot, ami akkor mentolos volt, rosszabb volt, mint az a festék ízű régebben... és ugye hozzá vizet... Nem éreztem, hogy akadt volna, de nem tudtam mit érzek, nem voltam benne biztos... Kérdeztem, hogy megtudja-e mondani, hogy mit látott? Mit gondol, elértük a kívánt eredményt?! Erre a kedvesnek annyi volt a válasza, hogy menjek vissza az osztályomra. De nem mentem, megkértem még egyszer, hogy mondja el mit látott, mert, ha jót akkor Én ma már ihatok végre egy fél pohárkával. Erre megint csak annyi volt a válasz, hogy menjek szépen vissza az osztályomra. Hát majdnem elsírtam magam. Nem tudtam mire gondoljak. Akkor ez most jó vagy rossz?! Hát felmentünk Zolival. Majd addigra már teljesen összetörtem belülről és elkezdtem sírni. Szegénykém hiába próbált nyugtatgatni kint, nem tudott megvigasztalni, hogy nem lesz semmi baj, innentől már minden csak jobb lesz. Pont kijött a pizzás nővérke, leguggolt elém, majd mondta, hogy nyugodjak meg, nem sokára jön az információ, hogy ihatok-e, de garantálja, hogy igen és innentől napról napra minden tényleg csak jobb és jobb lesz. Ekkor megnyugodtam nagy nehezen, de már annyira fájtak a varrataim a sírástól, hogy elmondani nem tudom.
Hát megjött az eredmény, ihattam. Nekem már ez is akkora öröm volt, hogy majdnem elsírtam magam újra, de tudtam, nem szabad, mert akkor megint fájni fog. A szobatársaim is örültek nekem, ők is végig tartották bennem a lelket. Így hát nagyon nagyon lassan, extra mini kortyokban, de végre ihattam egy keveset. Másnapra még kevesebb infúziót kaptam, és már annyit ihattam amennyi jól esett, teát is! :D Habár igazság szerint nem mertem sokat... Délben bejött az ápolónő, majd behozta szokásosan mindenki ebédjét. Kiment, majd visszajött egy kis leveses kupával, majd odaadta nekem, hogy JÓ ÉTVÁGYAT, hatalmas mosollyal az arcán. A mai napig sírás kerülget, ha erre gondolok, de az amit akkor éreztem... Megváltás volt!! Egy igazi csoda volt!!!! Akkor felültem, majd szépen nagyon lassan elszürcsölgettem a kis húsleves levemet. Mikor megettem, hatalmas örömmel az arcomon kivittem a tányért és nem győztem megköszönni a nővérkének. Aki csak kacsingatni tudott rám. Vacsorára már kaptam 3 omlós kekszet, amit teával feláztatva megehettem. Utálom az ilyeneket, nem szeretem mikor elázik se a tejben sem semmivel, de akkor nem érdekelt, annyira jól esett újra enni, ráadásul úgy, hogy nem akadt meg!! Nem tudom leírni azt az érzést, hogy visszakaphattam ezt az örömöt! Aznap délután Zoli meglepett egy csokor rózsával, hogy könnyebb legyen a gyógyulás. Gyönyörű volt, mindenki dicsérte!
Másnap már kaptam kétszersültet és kekszet, ugyanúgy teával és felvágottal. a kekszet teával áztattam, a kétszersültet vízzel, mert ahhoz már tényleg nem volt gusztusom, hogy édeset sóssal áztassak :(( de megoldottuk Zolival, a palack kupakjába öntött nekem mindig vizet, én meg azzal áztattam fel... :DD
Aludtam még egyet, közben elmentek a szobatársak és egyedül maradtam. De estére jött egy másik nő, vele is jóba lettem. :) Felkeltem reggel, már alig vártam a hírt, hogy akkor Alexandra csomagolhat és mehet hazafele. Délután 3-ig kellett várjak. Majd szóltak, hogy keres a doktor úr. Mondta, hogy akkor hazamehetek, de okosan otthon az evéssel. Inkább még csak pépeset, lassan, mindent jól megrágva. Hazajöttünk, egyből ráálltam a méregre, 37.8 voltam. Majd azt sem tudtam hova nyúljak, mit egyek. :D kétszersült, feláztatva, vajjal és sonkával. JÓL MEGRÁGVA. Egy ideig még ez volt, meg a sok sok spenót és leves levessel. Aztán eltelt a másfél hónap és akkor jött a pipihusi, a kedvenc tésztáim, a pizza, a sok sok sütike, a csoki és még sorolhatnám.. Míg nem ott vagyok ahol most. Mindent eszek, mint egy normális ember, csak épp lassabban. Feltűnően lassabban mint mások, és mindig innom kell mellé, mert, ha nem, akkor "akadozik" a nyelés. Van, hogy elfelejtek mellé inni és meg kell álljak az evéssel egy pár másodpercre meg hirtelen érzem, hogy most akkor állj, de ha nem is iszok rá, akkor is lemegy. De nem kísérletezek, inkább mindig iszok mellé. Újra 46 kg vagyok. Illetve 45 és 47 kg között mozgok. Újra jók rám a régi ruháim, sőt... van, amit kinőttem :))) az xxs-es ruháim, amiket a műtét előtt vettem, hogy ne lógós cuccokba járjak, egyáltalán nem jönnek fel, vagy, ha fel is jön, akkor nem tudom összegombolni. Imádok enni, az egyik legnagyobb öröm lett az életemben! Előtte soha nem is gondoltam volna, hogy ekkora öröm lehet az evés, és, hogy ennyire meg kell becsülni. De hát akkor becsüli meg az ember azt amije van, ha egyszer elveszíti.. Én visszakaptam!
Ez az én történetem. Köszönöm mindenkinek aki mellettem állt! Az orvosoknak, a szerelmemnek, a családomnak és a barátaimnak és akik szintén beletartoznak a barát és a család fogalmába, Horváth Kitti, Ormándi Gábor, Nádasdi Laura és Rein Henrietta, akik szintén ezzel a betegséggel küzdenek/küzdöttek, mint Én.
Szívesen válaszolok minden kérdésre. Nyugodtan írj nekem!
nagyalexandra15@hotmail.hu
vagy itt: https://www.facebook.com/alexandra.nagy.9081
